az én horgászstílusomra.
Pont ez a motiváló a modern pontyozásban, hogy rettenetesen összetett, sokoldalú, nagyon sok odafigyelést, türelmet, precizitást és alázatot követel. Ezt sajnos nem mindenki érzi és látja át – csak bemegy a horgászboltba, nem kevés pénzért felszerelést vásárol, majd leakaszt egy zacskó bojlit a polcról, kimegy a tópartra, bedobja a csaliját és onnantól Õ már ,,bojlis”. Hát ez nem ilyen egyszerû! Tényleg nem áll szándékomban senkit megbántani, csak szeretném, ha egy kicsit jobban megismernénk részleteiben ezt a csodás módszert, és úgy tekintenénk a nagy pontyokra, mint akik velünk egy csapatban játszanak.
Az elsõ részben adunk egy kis történelmi áttekintést, és beszélünk általánosságban a „bojlizásról”, mint fogalomról, a következõ részekben pedig konkrétan a csaliról, a csalikészítésrõl, a helykeresésrõl, praktikákról és így tovább…
Bojlizás, bojlizás
Az utóbbi 10-15 évben ez a fogalom, mint futótûz söpört végig Magyarországon különbözõ mentalítású horgászcsoportokat hozva létre kisebb-nagyobb sikerrel. Rengeteg hódolóra talált, és szándékosan használom ezt a kifejezést, mert nagyon sok mindenki a rabjává vált. Ezt lehet jó és rossz értelemben is venni. Nálunk a horgászkultúra az elmúlt évtizedekben jórészt a pontyhorgászatról szólt, és akik a régi, horogra tûzött kukoricás módszerrel horgásztak, azoknak egy része átváltotta a csaliját bojlira, mert azt hallotta, hogy azzal nagyobb pontyokat lehet fogni. Alapvetõen persze a pontyhorgászat nem ennyire egyszerû; egy komplex dolog, amely nem csak egy horgászmódszert és -stílust, hanem egyfajta életformát és mentalitást is tükröz.
Ezek a varázslatos golyócskák, szinte az egész életünket át tudják formálni.
Gyökerek és elvek
A pontyhorgászat eredetét Angliában kell keresnünk, és igen hosszú múltra tekint vissza. Már 1653-ból is vannak feljegyzések fogásokról. De mindenképp’ meg kell húzni a – talán láthatatlannak tûnõ, ám szükséges – határokat a régi idõk és a modernkor pontyhorgászata között. Így mi az 1950-es évektõl tekinthetünk erre a korszakra, amiben most vagyunk. A pontyhorgászat ugrásszerûen fejlõdött a forradalminak számító hajszálelõkés csalirögzítés felfedezésével, amikor ügyes angol horgászok kis csapata elkezdte tudományosan vizsgálgatni a pontyok táplálkozási szokásait. Az érdeklõdõ kutatást siker követte, mert azt tapasztalták, hogy a ponty a harmonikaszerûen elõreugró szájával nem megfogja a táplálékát, hanem a vízzel együtt felszippantja, ezt követõen kiszelektálja a nem odaillõ részeket – kifújja azokat –, és csak a konkrét táplálékát rágja össze a garatfogaival. Ezt a mûveletet egymás után sorozatosan megismétli, így elfogyasztás elõtt többször beszívja, majd kifújja ugyanazt a táplálékot. A hajszálelõkés technika pontosan erre a táplálékfelvételi mechanizmusra épül. Ennek a lényege az, hogy a horog és a csali egy egymástól különálló egységet képezve kerül a hal szájába, és a kifújás pillanatában a horog – mivel szabad a mozgása – könnyebben talál akadási területet a szája szélén.
E horgászmódszer felfedezése mellé párosult még egy speciális sport mentalitás is, ami annyit jelentett, hogy a megfogott halakat mindig visszaengedték és késõbb valamikor megint megfogták pár fonttal (font=angol mértékegység) nehezebben, sporttársnak tekintették a pontyokat, és ezzel a szemlélettel automatikusan megteremtették a „catch n’ release” (fogd ki és engedd vissza) elvet. Alapvetõen számukra nem táplálékot jelentett a halfaj: megõrizték és folyamatosan figyelemmel kísérték egy adott tó pontyállományát és annak fejlõdését. Nagyon érdekes, hogy sok más országban is követõkre talált ez a felfogás, és így folyamatosan lehetett hallani nagyobb és mégnagyobb fogásokról. Sajnos nálunk ez nagyon nehezen terjedt és terjed a mai napig, mert itt az utóbbi évtizedekben szinte ipari méretekben folyt a ponty tenyésztése, ezáltal a horgászata is, és az emberek csak és kizárólag táplálékforrásként tekintettek rájuk, így nem értek el tisztes öreg bajuszos kort, maximum a tányérig jutottak. De ez egy teljesen más téma, most kanyarodjunk vissza az angolokhoz!
Angol úttörõk
Richard Walker 1952. szeptember 13-án fogott 44 fontos (19,93 kg) pontya tekinthetõ az elsõ legendás és elnevezett halnak. A ponty neve Clarissa lett – széljegyzetként megemlíteném, hogy Richard volt, aki elkezdte elnevezni a példányokat. Ez a hal késõbb a londoni állatkertben élt. Ebben az idõben az angol Redmire-tó volt a legnagyobb példányokat rejtõ, ismert víz. Itt horgászott az összes – ma már legendának számító – pontyspecialista. Ilyen volt Chris Yates, Dick Walker, Bill Quinlain, Peter Mohan, Rod Hutchinson, Chris Ball és még sokan mások. A következõ „mérföldkõ” a Chris Yates által fogott Redmire ponty volt 1980 júniusában: 51,5 font (23,32 kg) súllyal. Ez alkalommal csemegekukorica volt a csali. A következõ nagyponty a 1998 szeptemberében fogott 56,06 fontos (25,40 kg) Mary nevû hal a Warysbury-tóból. A horgász neve Kevin Cummins volt. Ez jelentette az egyetlen fogást abban a szezonban…
Richard Walker 1952. szeptember 13-án fogott 44 fontos (19,93 kg) pontya tekinthetõ az elsõ legendás és elnevezett halnak.
Ha tovább figyeljük, érdekes, hogy a technika fejlõdésével egyre nagyobb pontyok kerültek fotózásra, hiszen 2002 októberében Gary Bayes megfogta a Conningbrook-tóból a TwoTone nevû halat 61 (27,63 kg) fonttal. Szintén megjegyezném a sporthorgászat zsenialitását: 1992-ben mérlegelték elõször ezt a pontyot 34 font (15,40 kg) súllyal. Horgászok százai kísérték figyelemmel gyarapodását és horgásztak rá nagy izgalommal. Sok éven át ez a hal volt a brit pontyrekord.
Kontinentális példányok
Hogy lesz-e 70 vagy 80 fontos angol ponty, azt majd az idõ eldönti. Most viszont a „bázisország” után jöjjön Európa, hiszen a kronológiát tekintve szinte ugyanúgy ûzték a pontyot az öreg kontinens horgászai akár az angolok. DE! Mivel itt a klíma, a természetes táplálék és a pontyok génállománya eltérõ a szigetországihoz képest, így az egyedsúly is más, mondhatni gigantikus. Hiszen mindjárt ott van a legendás dél franciaországi Cassien. Kevin Ellis 1984-es 34,45 kg-os pontya mondhatni történelmi volt. Ahogy késõbb kérdezték a szenzáció nagyságáról – hiszen Anglia és Európa pontyhorgászai csak errõl beszéltek – csak annyit mondott: mindenkinek jár három nap hírnév. Õ azóta is szeretne ismét korszakalkotó pontyot fogni…
A legendás Kevin Ellis Point. Ezen a helyen fogta Kevin Ellis 1984-ben 34,45 kg-os világrengetõ tükörpontyát. E hal megjelenése elõtt, nem is tudták, hogy egy ponty egyáltalán megnõhet ekkorára. Ez a fogás gyökereiben turbózta fel a pontyhorgászat lendületét világszerte. Felemelõ érzés volt itt horgászni.
Több víz veteránjai is bekerültek a „legenda” kategóriába. Leon Hoogendijk – Orient 1994 (Bulldozer 30,8 kg), Willy Van Hulten – Orient 1993 (Willy 31,8 kg). De sokan vannak olyan, kevésbé ismert horgászok, akik hatalmas pontyokat fogtak még a régebbi idõkben. Sajnos csak csapongva lehet megemlíteni a nagy vizek óriás pontyait. Raduta-tó, Orient, Cassien, a francia folyók – ezek a vizek a 90-es évek elejétõl lettek nagyon népszerûek, de higgyék el, a magyar vizek is hasonlóan szép eredményeket produkáltak. A külföldi helyek több okból is hamarabb teltek meg nyugat-európai horgászokkal: a sporthorgászat korai felismerése és a komoly médiaháttér, valamint – nem mellékesen – a szigorú szankciók végett, amelyek megóvták a gigantikus példányokat! Manapság már szinte minden országban nagy számban vannak nagyponty specialisták és a mérce eltolódott: egy harmincas ponty már mindennapinak mondható és hallani 40 kg feletti fogásokról is. A határok elmosódtak a vadvizek, magántavak, a horgászmódszerek, az országok és a technika között. Rengeteg a pontyhorgász, és így már nincsenek kiemelkedõ teljesítmények, így azok lesznek a legkiemelkedõbb horgászok, akik a Természet elõtt tisztelegve a legkisebb pontyot is ugyanolyan örömmel fárasztják, fotózzák és engedik vissza!
Nem akárhol
Le kell szögeznünk, hogy napjainkban a legtöbb 30 kg feletti ponty intenzíven (évi 365 nap) horgászott magántavakból kerül szákba. Olyan vizekbõl, ahol a nagy mennyiségû bojlitól és pelletféleségektõl irreálisan gyorsan és nagyra nõttek, ami természetellenes. Emellett sok helyen génhibák is felelõsek a nem mindennapi súlygyarapodásért. Elismerésre méltó teljesítmény egy ilyen pontyot is megfogni, de teljesen más értékkel bír egy ugyanakkora elejtése egy eredeti vadvízen – ami több ezer hektár is lehet, és a pontyok a hatalmas kagylómennyiség és más természetes táplálék hatására nõttek meg. Van, amikor a legnagyobb elszántság és egy élet munkája is kevés hozzá, hogy egy ilyen helyen megfogjuk álmaink halát, és beírjuk magunkat a legendák könyvébe, de léteznek még azok a vízterületek, ahol elérhetjük ezt megfelelõ elszántsággal és fanatizmussal.
A Raduta tározó Romániában. Innen is legendás pontyok kerültek szákba.
A nagyobb tározókon akár hetek is eltelhetnek, hogy a kapásjelzõ megmozduljon.
A bojli és a kialakulása
Ahhoz, hogy a nagypontyhorgászat ennyire elterjedhetett és sikeressége kiteljesedhetett, a sportos elvek, az üzleti érdekek és természetesen a forradalmi hajszálszerelék mellett szükség volt egy speciális csalira is, melytõl – legalábbis Magyarországon – magát a technika elnevezését is eredeztethetjük. Ez nem más, mint a bojli golyó.
A hajszálelõkére eleinte csicseriborsó, kukorica, kenderfüzér és különbözõ magféleségek kerültek, de úgy gondolták az angolok, hogy valami olyasmi csalit kellene alkotni, ami jellegét és összetételét tekintve belepasszol a pontyok táplálkozási rendjébe és szerkezetileg legjobban megközelíti a természetes étrendjüket. Mivel mindenevõ halakról van szó, természetes körülmények között a kagylók, vízicsigák, szúnyoglárvák és apróbb rákok mellett növényi részeket, nádhajtást, algaféleségeket, valamint hínárt is fogyasztanak. Így különbözõ típusú állati és növényi fehérjéket, szénhidrátokat, nyomelemeket, ásványi anyagokat, és vitaminokat vesznek magukhoz. Ennek megfelelõen olyan csalit próbáltak létrehozni különbözõ lisztekbõl és tojásból, amit golyóvá formálva és megfõzve a hajszálelõkére rá lehet fûzni. Így jött létre az elsõ kezdetleges bojli.
Eleinte csak növényi liszteket, tojást és tejport használtak, késõbb aztán – a magasabb fehérjetartalom elérése érdekében – jöttek a különbözõ hallisztek és így tovább. Teltek múltak az évek és egyre tisztább és koncentráltabb alapanyagok jelentek meg a horgászpiacon és egyre profibb és profibb bojlik születtek. Mára szinte tudományos szintre fejlesztették a bojligyártást. Bojlit gyártani szinte bárki képes, feltéve, ha érdekli a téma, utána olvas és megvan benne az alkotni vágyás. Számomra elmondhatatlanul jó érzés otthon pár összetevõbõl összeállítani egy csalit és halat fogni vele. Alapvetõen nem ördöngösség, de jó pár szempontot figyelembe kell venni a gyártás elkezdésekor – például hogy melyik évszakban szeretnénk használni a csalit, vagy hogy milyen típusú vízen (bányató, víztározó, folyó) akarunk szerencsét próbálni vele. Nem árt tisztában lenni az adott tó halállományával sem.
Összességében tudjuk, hogy maga a csali vonzza oda a halat, ugyanakkor ez az összekötõ kapocs a között a két lehetõség között is, hogy fogunk-e halat, vagy nem – nem beszélve arról, hogy a jó minõségû csali mellett számtalan momentumnak passzolni kell, hogy egy gyönyörû fotó létrejöjjön.
Egy gyönyörû Cassieni 16,5 kg-os tükrös. Kettõnknek Zoli barátommal 1 hónap alatt nyolc botra ez volt az egyetlen kapásunk. Egy jó minõségû bojli csak egy picike szelet a bojlizás nagy tortájában, nagyon sok minden másnak is passzolni kell a siker érdekében
A következõ részben részletesen taglaljuk a bojliösszetevõket, arányokat és az ehhez kapcsolódó mûveleteket.
Addig is mindenkinek nagy pontyokat kívánunk!
Bordás József
(A Pontyvilág Magazin engedélyével)